Almási Mikós köszöntője

    (Elhangzott 2018. december 18.-án, a
    Városmajor 48. Irodalmi Alapítvány Életmű díj átadásakor)

    Spiró György különös író. Túl a címeken, díjakon, valódi népszerűségen és világhíren - legendák övezik. Első - mondhatnám - besztszeller regénye, a Kerengő kapcsán ismerkedtem meg vele. Ami totál lebilincselt, mert az akkor divatos un. irodalmi nyelv helyett hozzám szólt. Hozzám, nemcsak mert izgalmas olvasmányt kínált, hanem mert a sztori rejtvényekbe, ködökbe, titkokba volt csomagolva. Kapott is érte értetlen kritikákat állítólagos hozzáértőktől. A pesti, városi legenda viszont úgy tudta, hogy a regény főszereplője a szeretve-tisztelt, nagyformátumú egyetemi tanár, Pándi Pál. Tagadták, igazolták, - mindegy. Ez a legenda nem fejtődik ki a regény során: marad a köd, meg a drámai cselekmény, amiben jól érzed magad.
    Aztán jött az X-ek c. nagyregény, persze botrány, balhé. Mert, hogy színházi regény, amiben az előadások kapcsán a kritikusok nem a darabról, nem a színpadról írnak, hanem frakció-tagok a kormányon belül, álnéven egymásnak írnak egymást öldöső üzeneteket, politikai célzásokat, rendszerkritikákat, letolásokat. Vigyázat: valamikorban, a múlt században vagyunk. Lengyelek kitiltják, ellenség-bélyeget kap. Okés, hiszen a történet Varsóban játszódik. (Ki is tiltják Lengyelországból...) De Magyarhonban is botrány lesz e célozgatósdiból. Spirónak egyszerű volt a válasza: minden, amit ezek a kritikusnak álcázott firkászok írogatnak, nem írói fikciók, hanem levéltárilag igazolható írások, azaz idézetek, a regénybeli politikai intrika nem kitaláció: tetszett volna más világban élni.
    Drámait említettem, Spiró nagy regényei mellett közönség kedvenc a színpadon, mondanám színházon belül is él. Az Imposztor c. darabját Major Tamásnak írta, legenda lett belőle. A Csirkefejet Gobbi Hildának, amiből megint csak legenda lett. Mert egy nyugger-történetből tragédia, gyilkosság lesz, és a közönség akkor ilyen mélyre leásó rendszerkritikát még életében nem látott.
    Mellékesen ez a legenda folytatódik, hiszen a Csirkefejet épp most tiltották le a párizsi magyar intézetben. Nem a legenda miatt: a Csirkefej ma tán aktuálisabb, mint annak idején: egy nyugdíjas nénit sárba taposnak, aminek gyilkosság lesz a vége.
    Gyilkosság: egyszer a Tanszéken beszélgettünk, én panaszkodtam, hogy nem merek megírni egy sztorit, mert balhé lesz belőle. Mire Spiró rávágta: amiből nem lesz balhé, azt nem érdemes megírni. Hát ilyen.
    A drámaíróságot nem véletlenül említettem: regényeit is ez a drámai lüktetés viszi. A Fogság c. monumentális regényében van egy jelenet, a főszereplő Jeruzsálembe gyalogol, ahol börtönbe vetik egy tucat bűnöző közé. Az olvasó borzong a helyszín, a figurák brutalitásán, meg egy fura pasin, aki ott lődörög közöttük. Spiró - drámaíró - nem árulja el ki, ez a fura figura, csak jóval a jelenet után derül ki, hogy a gonosztevők között Jézus éjszakázott. A regény rejtvényként villantotta be a figurát, te találd ki, kivel találkoztál, s egyáltalán: történelmileg ki tudta akkor, hogy a sitten a megváltó éjszakázott. A legenda históriailag is telitalálat, arról nem is beszélve, hogy a hatalmas regény egyik óriási trouvaille-ja.
    Minden regénye, drámája más és mégis ő, Spiró a sokarcú íróóriás. Az olvasót elvarázsló mesélő. A Diavolina c. regényében egy Gorkij-életrajz van kicsempézve, aminek jelenetein néha a hasad fogod a röhögéstől. A beteg, immár világhíres író Capri szigetén bekelte ki a bolsevik uralmat, egy vagy tán két jelenetben Sztálin tör rá környezete immár részeg tagjaival, lepusztítják az asztalt, vodka- és borállományt, majd elviharzanak. A jelenet maga a komplett őrület, - bár dokumentáltan valóságos eset - mert a Gazda kísérői azért isszák közös rituáléban a vodkát a főnökkel, mert egymásra is vigyáznak, nehogy már egyik-másik közelebb kerüljön a vezércentrumhoz. Szatíra, ám rejtve, - legenda ismét � a regényt ugyanis volt cselédje, majd ápolója, tán szeretője, titkárnője írja, Spiró csak itt-ott villan elő, a ködből, históriából, a valaha volt idők ködéből. Betű szerint regényt ír, de minden sorát legendák köde lengi körül, ugyan nem céloz ilyesmire, de ez a lágy köd emeli mindennapjaink fölé (vagy illeszti bele életünkbe) műveit.
    Hát ez az, amit a mai irodalomban hiába keresünk: Spiró György a legnagyobbak egyike: a jónép alig várja, hogy jelenjen meg újabb és újabb regénye. Mert velük, az ő nyelvükön is ír, miközben az un. magas irodalom prózáját formázza.
    Befejezésül hadd említsem a Tavaszi tárlat c. munkáját. A forradalom alatt/után játszódik, az elején a főhős (gépészmérnök) kórházba kerül, és az OSE végéig eltűnik. A tankok nyomában jövő tisztogatók számára ez az igazolatlan mulasztás gyanús.
    Először csak suttognak, hogy a mérnök úr felkelősdit játszott, aztán lassan terjed a hír, majd a vád, légüres tér veszi körül, nem szólnak hozzá, őt magát elkapja a jeges rettegés. Ki is rúgják. Nos, a rettegés anatómiája, ami itt félig szatirizált, félig hót-komoly formában adatik elő - mai világunk: a félelem köznapi jelenség lett. Spíró profetikus író, látja azt, amit még senki. Ezért szeretjük.
    Gyurikám, fogadd gratulációmat.